lelkem

[Füst Milán - Őszi sötétség]
bajokat sejtet, állván komoran, / És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: / Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket / álmodom, / S a sötétség lassan, mint meleg nehezék
[Füst Milán - Részeg éjszaka]
lét nekem. / Úgy mondják, mély álmomban meggyógyulhatok... / De nem lehet, aludni nem tudok. / S a lelkem gőgjén nem változtatok. / Oh némely ember alszik zsákokon, / Befal, ledől s horkolván sose lát
[Füst Milán - Kántorböjt]
hallják / A sétáló uraságok! / És áldd meg a mi idős anyánkat is! csúnya őszön / Oly bús borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen... / Tekintsd a jó anyót, ki türelmesen vár a padba', / Ájtatos
[Füst Milán - Intelem]
Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag / S konok, magadba mélyedő, akár a rab, / Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, / De majd
[Füst Milán - Messzi fény]
változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S
[Füst Milán - Halottak éneke]
eljön, / Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, / Az holtomban megérti életem: / Az megholt lelkem mélységes és titkos / Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal / Nesztelenül megcsókolta tükrét
[Füst Milán - Őszi sötétség]
este a napkorong / A kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong / S hirdesd, hogy végbevitted
[Füst Milán - Objektív kórus]
való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a lelkem, mint a virradat / S pihétlen tiszta és magasztos lesz az életem! / Oh nem úgy testvérek, az nem
[Füst Milán - Őszi sötétség]
áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél / Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és
[Füst Milán - Őszi sötétség]
alatt, / S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék: / S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, / S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, / Míg a várúr drága s
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy didereg, / lobog / Megpróbált lelkem! Vörös fenn a hold sarlója éjjelente / Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem


Boda István Károly & Porkoláb Judit, 2011.