| [Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez] |
is Isten remekműve asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy didereg, / lobog/ Megpróbált lelkem! Vörös fenn a hold sarlója éjjelente / Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli |
| [Füst Milán - A magyarokhoz] |
meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a |
| [Füst Milán - Álom az ifjúságról] |
Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull |