már

állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok / S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa... / S fenn halványúlt

nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én / S hiába vágtatott utánunk

többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne

Nesztelenül megcsókolta tükrét. / / 3 / Ti élők sírom felett pedig / Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való / Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant / S a törvények rútabb

dobszó is hallaték, / Komor, nyugodt és fennen hangzó, éber trombita, / Köröttünk zengett zúgott már a lég / S a fák... S hiába esdekeltem én / S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi

űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan / S oh kedves, régi

s nincsen éjszakád, / Mely érdekelne, néha tompán sírsz. S a háztetőiden / Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt

reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek / mind s kegyetlen zsidók! / Ó jaj... de kifáradtam már! A szenvedés / Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja / Halálfélelmemet! / Való: az asszonyok

Tavaszi dal, vándordal / / Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, / Ki görbe utcában, kicsi boltja elé / Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán

öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak hát még egyszer érted, / A szegény lelked üdvössége végett

csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se, nem a gyermekben / ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt

S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de ott, az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S

fájdalom csordúl, / Lejti táncát a szél s közben búskomor... / Felhők szállnak el felette zordúl / S már az alkony éjszakába fordúl. / S a barna hegyről rég lejött a nyáj / ( Mint barna fejről göndör fürt

Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn / A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, / a mély borúlatú: / Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis / Szörnyű dúlása

Oh kellenek e még neked? Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid

esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle

őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, / Csendet akar most már az öreg óra. / Únja ő már figyelni az időket! / Múljanak el felette

Szózat az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél

S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, / oly szelíd... / A város elmaradt már, álmos madarakkal is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt

is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az

fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas

elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk e tartós éjszakában még

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert

ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a

Óda egy elképzelt művészhez / / Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, / Menénusz! / Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka

s a por is itt fenn / Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, / megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, / S már itt harsog feletted az

volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért

megbántam én az / életemet. / Isten veled Henrik! Zsufolva fut emlékeivel / E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér / Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. / Hol a múltja

úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így

az útból félrerakták... / Üveggyártó valék... És volt egy lányom is, / A kontya, mint a vas, de őt már elragadták... / S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg... / A szélben vén emberek perlekedtek

aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, / Oh kóbor vénség, mord

fenn halványúlt a hold / S az ének íme elhangzott és vége volt. / A polgármester! kiáltottam én, de már ez nem is kellett, / Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... / ( A nagy ének után fülünkbe

földi tüz, / Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát / Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám: / Egyetlen teljességem. Ne higyjétek, nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s

félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár

Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose

elmerűlt / Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem

eskü alatt: mi emlékük ez a lét? Lásd, fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. / Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik e? / S szerelme énekére van e kedve

Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, / Csendet akar most már az öreg óra. / Únja ő már figyelni az időket! / Múljanak el felette

fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó, látod, hogy

Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen hangodtól

ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott

Vágtatott a völgy fölött s a szíveket / Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, / Egyik se lelte már helyét, párját kereste mind a hány / És íme: nem volt párja senkinek... / És erre most eszméltünk

sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan / S hogy

kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, / Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik / szemem

reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer / s mindenkorra megjegyezte, / Ellenállsz és nem

nem kell neki... / E város minden kölke régen ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli

alélt fájdalom s e / szózatod / Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, / Hogy ami néma már, hová tünt, nem tudom, de érzem, él, / Az esengés Uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél

S a pásztor botra tárnaszkodva vár, / Míg az éji falura a barna ősz / Kietlen csöndje űlt, s már hűs verem / Az égnek boltja. Melyre nesztelen / Szállong a sötét föld alól a gőz. / Kunyhójának

s a bánat is, / Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a lelkem

tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, / megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, / S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül

a mélységből, hogy halld szavam... / De megismersz e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába

Álmatlanok kara / / Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: / A völgynek öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de sötét lap kék

toronyból sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és diót

megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, / Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, / De rád is néztem olykor csupa

Nem hagytam el kemencém, bárki jött is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon

ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki / megszólít, megvetem... / De szilárdan s szépen állani akarok s

e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?... / Ki teremtettél s

Sötét tengerek fedik már tiszta / ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már

is / biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e világ is: mint a

fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S

Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a

ér, végezned tisztán? / Az életedet elmulasztád Trisztán. / Szerelmed már nem kell neki, / Ő világát már mással éldeli. / S mit ér, mit ér az égnek tornyait / Meghóditanod, mérned e föld minden dolgait

S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? / És látom, földre ejted fátyladat / S szemed sötét, talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy! / / IV

minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké

És elmenekülsz véle, / mint a tolvajok? / Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. Ma már megvetem. / Sietni kell? És félni? emberek! Nem nézhetem a holdat / lassan is? / E szép világ hát

a csend... / S a hű csillag figyel... / Nem halljátok e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek

Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, / Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan / Vágyakozás s olyas után, amit nem

Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem

ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan / S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! / Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött / S az ajkamon önhitt mosoly, ez

ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen

Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg / a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg

feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, / Amelyből felriadok olykor s mint a fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény

halálával is cicáz / S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a

az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket

Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból

megdögölt, ki látta szégyenem. " / Bárhogy futottam is, még soká üldözött, / S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha

Kihúllt szájából rézzel vert pipája / S ő alszik önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S

hol leli? / Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, / A sírban lesz e nyugtod odalent? / Szerelmed már nem kell neki... / E város minden kölke régen ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja

ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak

Madrigál / / Mit ér, mit ér, végezned tisztán? / Az életedet elmulasztád Trisztán. / Szerelmed már nem kell neki, / Ő világát már mással éldeli. / S mit ér, mit ér az égnek tornyait / Meghóditanod

S mit ér, mit ér az égnek tornyait / Meghóditanod, mérned e föld minden dolgait? / Szerelmed már nem kell neki / S a lelked vigaszát majd hol leli? / Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, / A

nagyobb világolást / S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet... / Ugy látom, öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó jaj, kiáltanám egy / ablakból talán / De gúnytól

sok mindent: hajósok énekét, / Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... / Mi mindent szerettem, már nem tudom. / Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, / Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam

Két rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha

sékelt ad neki. / Oh nagypénteki részegek, dicsők, / Hogy belefeküsztök a szélbe, nők / Nem kellenek már néktek s földi fények, / Úgy száguldoztok, mint a vőlegények. / Oh elhamvadni volna jó / És

a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise / mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int / És

Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, / Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér egy ezredévvel

tenger... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát

felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok

gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet / S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, / S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal... / Légy igazságos, nagy Király! / S ítéld halálra őket

lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás hegyvidék

megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a láznak vége már/ S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen

mint a hózivatar... / Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni

néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt

gondoltam, veretek egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, / De ennek vége már... s ezért, ki szobrászi kalapácsért, / régi kovács, / A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért

megvet minden asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! /... Ó jaj, hallgass

s én eltöprengtem éppen: / Ki égeti vaj' a havas útak sárga tüzét? / S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe / Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja: / S mint a rabló kullogott

abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot

s félve, félszegen / Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, / hogy szivem szerínt már sohse szólhatok: / Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép' / Elhagyom barátaim

már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már szavam... és mindörökre feledjétek / társatok

nem ismered? / Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki

Az anyák szörnyű mesterségét, mondd, nem ismered? / Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki

Az Úristennek vörhenyes haragja, / Majd bólogatva, lassan elmegyek. / S mint ki régen hordja már szivében a halált, / Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga / S ki birót ment el keresni, de

Ki teremtettél s megátkoztál, / Ki megcsókoltál és eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom

min nevetsz? / És látom, földre ejted fátyladat / S szemed sötét, talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy! / / IV. / SZÜRETELŐK DALA / / A

sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan / Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta / ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle

minek a szó? Nincs többé dolgom itt. / Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? / Hiába mondjátok, én sosem éltem

S hiába esdekeltem én / S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi kínjait / Nem bírja már tovább s ugorni kész: / A tajtékos négy állatot mindegyre verte / S a vad folyó felé terelte

jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már/ tőlem ez az élet / S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna

S a háztetőiden / Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret

Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. / Sötét a tér még, de halkúl a tenger. / S hol az éji halász már útjáról visszatért, / A sötét öbölből kolduló barátok / Hosszú kosarakban hordják a halat. / Sötét a

zord... / S az is elhallik ám errefele... / S a szív nagyon sunyít és füleli, / Hogy menni jelt ad e már valami? / Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe' / Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, / Mintha

Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. / Igy lesz e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz

gyenge gyertyafény csak az arca / előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is

haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a karjukat

kutyafejeikkel: ) / Ámde a halott is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett