máris

S hogy nélkülem / jó neked ott. / S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, / Máris felmérné, ami neki voltál s úgy vezetne kezeden / Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához

magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat... / S a szemeim kitárva leslek, min

S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi / maradandó! / Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz / S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy

repedez, / Ilyenkor a fagy, jó előre remegünk, odalenn / Pozdorjává töri a kosaras gátakat. / S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek / S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér / S

jól hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris ott űlnek a keselyük... oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek

Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S a hold alól a szél / Máris ringatná habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem

vad erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy / szekéren / Hajszolva felhőt, csillagot / Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová

Majd ő megtanít / Hogy megszeresd új társaid / S barátokként fogadd, kik rég barátaid / S akikhez máris tartozol: / Az elfeledtek árnyait

Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó / Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, / Mint a tragikus