| [Füst Milán - Copperfield Dávidhoz] |
hagyták rám örökül: semmi / mást! / S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
zöld, zuhogó vizeken, / Mint könnyű rózsalevél... / S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik, / Leng a magány, jár ragyogón, hidegen... / S ahol este a napkorong / A kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az |
| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! / O |
| [Füst Milán - Halottak éneke] |
mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme |