majd

el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn / Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, / Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd / is ó gyönyörű élet, / Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz

gabonával, fordúljon a kedved, / Adj jó évszakokat s meglásd, a harangozó is / Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó, / Énekelő harangot! / És büszke lesz szegény, hogy lám Urunk hivó szavától

S jutalmam kérdezi tőlem, megillető igényemet, hogy / szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is

tiszta könyv / S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű / És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a / gyűrű, / Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára

És mintha biztos célba vinne, jó födél felé: / Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe / S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. / Nem baj, nem sirok. Oh fussatok hát vad lovak / S úgy

kulcsot, / Mit zúgva elmerít az örök örvény / S mit Isten tengerébe elhajított, / Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat

világodat, / Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek / ették virágaid, majd a vad burjánzás / Mindent ellepett utána, oly termés volt ez e térségeken emberek! / Hogy üszökké

kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami

a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a lelkem, mint a virradat / S pihétlen

el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd/ ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam

eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért

Pornak vándora, lassan vond ki magad innen, úgy akarom. / Ne figyeld a lobogást. Várj. / Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke / köpenye s a kőzivatar / Betemet s beborit

nékem. / Képzeld el a feslett kép királyt, amint a játékkártyából kilép... / Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát / A vásárba siet... hol is a kofanépet megcsipdesi rútul, csak úgy

félek s elbuvok magamba. / Négy izzó fal mered reám csupán, / Az Úristennek vörhenyes haragja, / Majd bólogatva, lassan elmegyek. / S mint ki régen hordja már szivében a halált, / Kárvallott számadó

a néma fájdalom... / De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, / titokba' sírt, / Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a

gonosz tervekkel jön és folyót átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. S ahol majd elhaladsz, / A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog... / Szegény igaztevő! / Ki életében

Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz... / A láncokat megoldod. S

de érzem, él, / Az esengés Uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél: / Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem... /... Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed / És nem szerettem

süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket

hallgatag / S konok, magadba mélyedő, akár a rab, / Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te

Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús

Végrendelet feleségemnek / / Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, / Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája. / Kihúllt szájából rézzel vert pipája / S

akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! / Legyenek szent

kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

lány meg asszony, kezét tördelé... / Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd/ hajladozott is meg suttogott... / S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei

nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy elbitangolok e? / S minden tudásban kerestem egyre új tudást / S a dicsőségben nagyobb

Meghóditanod, mérned e föld minden dolgait? / Szerelmed már nem kell neki / S a lelked vigaszát majd hol leli? / Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, / A sírban lesz e nyugtod odalent? / Szerelmed

miért fiam s hogyan? " / S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e / szózatod / Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, / Hogy ami néma már, hová tünt, nem tudom, de érzem

már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom

ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy elbitangolok e? / S minden tudásban kerestem egyre új

tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük

lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd, ha meghalok / S szivemre teszi majd kezét a földöntúli, jó bíró / S jutalmam kérdezi tőlem, megillető igényemet, hogy / szívszakító

Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke

az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha

mellett... / ( A nagy ének után fülünkbe' még elébb / Bezzeg sűket, nagy csend következék... ) / Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán

felemelve sírtunk hangosan. / Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. / Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak / Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka

Tél / / Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd/ lassu ütembe' fordúl / Az Orion csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is

eltörődve végre menni kell... / S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább / S mély sírba majd leszállani végűl?! / / III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem

áthaladsz... / A láncokat megoldod. S kutyáid szerte vadásznak. / S így kezdődik a hajnal. /* / S majd lobot vet a tornyokon / S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld / között / És

kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, / mely

Menekűlsz baráti körbe, / Elbujsz dús asszonyi ölbe, / Búvol a síri gödörbe... / Kígyó vagy te, majd madár... / Bizony, lemégy a síri földbe / S még alább, a sír alá is / Mindhiába szállanál

madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a lelkem, mint a virradat / S

És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat / e világon s arról, / Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a

Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, / Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, / Megadod majd, megadod máskor... / Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd / S ahogy teremtettél, búskomor

felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly

Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely felverte

én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a

hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. / És jobbról is, meg balfelől / A hiábavalóság dalát zengték a kórusok

pedig odaállna füled mellé s énekelne néked / S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd/ megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott

Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, / Mint a téli fák, / S a sárkány torkában majd mégis eltünök. / S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám! / Mazsolás szemeidre, kulcsaidra... de a

viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem

lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan / S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik

Motetta / / Oh hol találok majd nyugalmat? / Senkise tudja, / Mit hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit morgok? / Se

rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon tovább hullámzik e a századok fekete tengerében, / Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok

Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy

Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára / bízd magad, / Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít / Hogy megszeresd új társaid / S barátokként fogadd, kik rég barátaid / S akikhez máris

pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra

őse én valék! / S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, / Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések / S Nagy Viharok rengetegéből, át hullámon és ködön / Gondolj egy

Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S a hold alól a szél / Máris

fénysávos éjszakáiba... / Az erdőszélen álltál s jött a tél. / A tájat szemlélted, komor világodat, majd sárga csillagod / Nagy reszketését lested, míg alant a sötét földeken boldog / komondorok / Járták

Önarckép / / Horgaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... / Mert nincsenek

De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te is valamerre

nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért fiam s hogyan? " / S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e

S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad életem! / Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, / Mint a téli fák, / S a

S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, / Veri a szél, a forgó szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó

nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg

ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak

Éleszd a lángjaik / Pirosló szárnyait / S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen... / S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen / A végső pirkadat köszönt reád / S a végtelenbe virrad éjszakád