még

nem volt tanyánk... s holott kopogtunk, szinte / felindúlt a küszöb ellenünk... / Felbokrosodtak még a falak is... az emberszív gyakran kemény, ha / szólitod, / Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok

Legyező formájú záró szirtjein. Zúgnak a ligetek, / Amerre halad, ám te meg se billensz vén csont, még/ a fülcimpád se mozgatod, / Dohányzol Isten igazába' s mégcsak feléje se köpsz / a folyónak

nap a zsákmányod dicső emberiség. / Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként, / még a hangod is hallik, / E roppant morgás... és visszaesel. / De minek a szó? Nincs többé dolgom itt

akkor lángja éled / S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik, / Magános asztalán hosszú időkig / Még a hűvös gyertyalángba réved. / S míg éji úton lándzsás éji csősz / Korhol duhajt, ki csendjét

nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a

az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a vérszomjas király, / ki egyben zsugori, / A kőbakokon ülvén, még a morzsákat is felcsippentik eldurvúlt / kezökkel, / Semhogy veszni engednék e drága élet legkisebb

sors és szenvedély / E földön rád szabott. Leróttad tartozásodat / S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, / Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel / S hol sötét hegyek alján

ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg elkeseredve / De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh

ölbe, / Búvol a síri gödörbe... / Kígyó vagy te, majd madár... / Bizony, lemégy a síri földbe / S még alább, a sír alá is / Mindhiába szállanál: / Számodra nincs örök halál

utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol... / Hisz még annyi se voltam, gyenge gyertyafény csak az arca / előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy

botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. / A régi lázról álmodom. Vegyétek

Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán / Lámpafénnyel a sötétet melegíti. / Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos / Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!... / Hej, elfeledem én is

alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se, nem a gyermekben / ki

gyereket, amint agyagfazékkal karikáz, / Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó

már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? azt nem tudom. / Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! / Voltunk megváltó vídámság kietlen

Sem zenét, minek nekem? magam csináltam egykor / jó egynéhány dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / E

vallomás! / És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik. Félálom / játszadoz / Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való igaz / emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető

visszatért, / A sötét öbölből kolduló barátok / Hosszú kosarakban hordják a halat. / Sötét a tér még, de halkúl a tenger. / S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl. / S a derengő világnál sötét

Lassan hajnalodik. S két izmos kovács / Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. / Sötét a tér még, de halkúl a tenger. / S hol az éji halász már útjáról visszatért, / A sötét öbölből kolduló

meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, / mint a tolvajok? / Szabályosabbnak

Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot

kinn házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle

maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek

csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a

szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, / Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket / s megálltam / S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra

kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak hát még egyszer érted, / A szegény lelked üdvössége végett

S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond / Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, / Gurúlva nevet és még egyszer fellobog élete. / S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. / Egy

ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... / S aztán hát elment persze, csend lett

Végül is versem, légy hát az utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán

inkább a fekete gyehennát, / Semhogy véled járjam az országútat újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád

nem is kellett, / Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... / ( A nagy ének után fülünkbe' még elébb / Bezzeg sűket, nagy csend következék... ) / Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek

Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa

S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság! / Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek / két röge feltámadt / S egymásnak eredt... Ezernyi pár párviadalban

jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. / A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. / A régi hév, a régi gyötrelem

emberek! Nem nézhetem a holdat / lassan is? / E szép világ hát nem enyém?... ó hagyjatok! hadd sírok még/ ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint álmos, nehéz hajnalon alvó

S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de szemtől szembe velem / többé ne kerülj

Lassan ereszkednek alá... s a tar fák koronáin sorra / megűlnek... / S hogy mit várnak? én tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, / Még

szava, / Mely téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik

Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen, / A kotnyeles kislányoké... S az egyik végül még felém is fordította / szép fejét... / És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam

Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már

mélyen a hold alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél

nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír felé

üvegjét, / Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt

és esdekelve kérlek: / Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! / Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem, / Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? / Kérlek: légy legalább nemesebb

éjszakám: / Egyetlen teljességem. Ne higyjétek, nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban

Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, / lefeküdtél a sírba, / S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű

csillag figyel... / Nem halljátok e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán

nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő

alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan

semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz el e vidékről

ilyenkor afelé, ami melenget... / S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: / Még jobban melengetném édes álmaimat! / Így élem világom, borokra gondolok némely estén... / Vagy azt

feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! / Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz / olajt, / Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk

vettek egyre s papucsaik csattogása közben / Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, / kik megkűzdtek a vad lovakkal, / S most aléltan elhevernek s női kéz vagy suttogás nem édesíti

se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz... s hogy még/ koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is, így állítja ezt egynéhány jó tanú. / S hogy lenn a

tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris ott űlnek a keselyük

Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni hitvány éneket?! / Meglásd: szerény lesz életem ezentúl / S

és ördögöt egyaránt, ismerem / a fajtád. ) / De lásd én máskép vagyok ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd, ha meghalok / S szivemre teszi

Egy egyiptomi sírkövön / / Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon még meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt

Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet e segíteni az emberi lényen? / Hiába idézlek, / Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s

a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De

nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... / S aztán

mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja

emléke, fájdalmas / Üldögélés undok hatalma: / Ó én életemnek egyetlen tartalma! / Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag / S

végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

benneteket, mert felléptem a sötétség csúcsára, / édesanyámhoz, oda / Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, / Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem nektek

nagyobb dicsőségeket / S hol világos volt az ég, nagyobb világolást / S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet... / Ugy látom, öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó

elmulasztott életéről / Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, egykorig... / Oh kellenek e még neked? Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol

Ámde a halott is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett. ) / Vegyék őt át a rossz

tér. Sokáig ingott, remegett, / titokba' sírt, / Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes farkasok, / Melyek vad

A semmittevés lován, / Ő üget az úton szaporán, / Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S

tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! / S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel / magad is / És régi, kipróbált szived kutyáknak

és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe

világított a sűrű köd mögűl. / S hogy aztán minden egyebet elborított a sötét mozgalom. / Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot / mintegy elkeríté / S csak e csekély részletek

a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak / vége van. / Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, / átszurt dudákkal, / Ezek is jajongva, gyászban érte, úgy jajongtak, mint az

Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy

így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű

megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a

részegen Szilveszter éjjelén... / Rég megdögölt, ki látta szégyenem. " / Bárhogy futottam is, még soká üldözött, / S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért

a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég / pihent: / Az órjás hold, / Ily félelmes még sose volt. / Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve / Vágtatott a völgy fölött s a szíveket

is? / E szép világ hát nem enyém?... ó hagyjatok! hadd sírok még / ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, / Ma már olyan. Sötét és

ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a

mért s mért hinni: elcsitúlt a harc... /... Termékeny béke jő... balgán remélni mért mindegyre még/ tovább?... / Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn / A lelke nyugtáért eseng, mihelyt

még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell... / S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább / S mély sírba majd leszállani végűl?! / / III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó

a síró templomi / kincsek / Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten / Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell... / S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még

S feléd tárom ki két karom... / S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam... / De megismersz e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már

amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok

böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de szemtől szembe