mégis

[Füst Milán - Habok a köd alatt]
a többiért és sejtteté / mikéntjeit... no lám! / Mily valószinűen tud hatni némely vallomás! / És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik. Félálom / játszadoz / Érzékeikkel. De még be is
[Füst Milán - Levél Kanadából]
vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, / Mint a téli fák, / S a sárkány torkában majd mégis eltünök. / S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám! / Mazsolás szemeidre, kulcsaidra... de a
[Füst Milán - Objektív kórus]
világon símán és szabály szerint / Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. / S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó
[Füst Milán - Levél Kanadából]
S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd
[Füst Milán - Halottak éneke]
felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette
[Füst Milán - A jelenés]
a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá
[Füst Milán - Kutyák]
fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s
[Füst Milán - A jelenés]
reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is oly
[Füst Milán - Kutyák]
vadjai... / És este vége volt. / Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az
[Füst Milán - Levél az ifjúságról]
Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová? / Hová visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye
[Füst Milán - A jelenés]
is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert
[Füst Milán - Öregség]
ősz haját / verte a szél is / S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. / S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek / a dombok / S az ötéves kos is felemelte rá a
[Füst Milán - Elégia]
teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! / Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis/ visszahőkölök, / Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el, / Holott nincs oly


Boda István Károly & Porkoláb Judit, 2011.