mély

az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de jaj a látomás, / Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, / amelyre felijedve riadt: / Sötét időknek árja zuhogjon! Szív

irígy bánatból kelt e sok panasz! / Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy didereg, / lobog / Megpróbált lelkem! Vörös fenn a hold

el, / Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd... / Súlyos teher e földi lét nekem. / Úgy mondják, mély álmomban meggyógyulhatok... / De nem lehet, aludni nem tudok. / S a lelkem gőgjén nem változtatok

tájakon kalandozó, ha meddőn / A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, / a mély borúlatú: / Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis / Szörnyű dúlása most elpihen talán. De

Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek / Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! / Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz / olajt

az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S

mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel / Az elmulás

ragadós mézfürdőbe lök az Álnok / És kijövök és piszokban élek / Én sírni sem akarok: és szemeim / Mély kútjai a vizet zuhogva ontják / Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim / Mért kell hát

nagyon, / Hogy oly széles lett tőle tompora: / Ha ráül, hordókat lapít agyon. / S az öle négyölnyi mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki

életűt, míg eltörődve végre menni kell... / S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább / S mély sírba majd leszállani végűl?! / / III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved

meg ártatlanúl / Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. / És bámúlt nagy szelíden akarattalan / Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh

Álmatlanok kara / / Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: / A völgynek öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a

Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is, hegyekről rohanó! / S te nagy magánosság is, a szívemig ható