mélyen

százat egy óriás parittya / Fekete, tar venyigék közt össze vissza szórt... / S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét

A mélyen alvó / / Alszol, mialatt az éjszaka / Ködköntösét vagdossa szablyával... / S felhőbe lövi nyílát a

hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, / Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok

dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / E sugallat hűvös. Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál / éjszaka

ki mint a szarvasok / Az anyja méhében tanul félelmet és futást / S a sorsát vert aranyként, mélyen meghajolva úgy fogadja, / Akár a szolganép a tallért s nem perel

Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz el e vidékről

felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány

most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag / S konok, magadba mélyedő, akár a rab, / Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi