meg

jól tudom. / S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb! ) / S ím' sírva látom: barna lányok

az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg/ a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha

Katonák éneke / / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kecskebak, / Amiatt volt a nagy harag. / Berengár király arra ment / És

szemtelent. / Mert megmekegte őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kupleráj, / Oda járt Berengár király. / Egy vastag kislány kell neki, / De

a jó anyót, ki türelmesen vár a padba', / Ájtatos szegényke! s lelke csüng a fia énekén! / Áldd meg a gyülekezet népét gabonával, fordúljon a kedved, / Adj jó évszakokat s meglásd, a harangozó is

S a sugarak megtorpannak előttük, igen. / S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap / meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is

Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől / / Végül is versem, légy hát az utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd

hogy csontokon megyen átal s marad meg / a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg elkeseredve / De még a veleje se

Zordak: a nap, a hold s a Merkúriusz / Tán rosszul bolyg a híg világi űrbe'? Kérünk, / Add meg a mi boldogságunk' is, hogy énekünket / Szelíd ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt, / A hűs

lomb alatt, / A hűs fasorban, üres templomodból messzire hallják / A sétáló uraságok! / És áldd meg a mi idős anyánkat is! csúnya őszön / Oly bús borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen

lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan / S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom

krokodílus / S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa / S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben. / Hát ennen balsorsodat siratod? / Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt

Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! / Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek / s hallgatagok

perlekedtek... / Egy részeges ajtóm elé vizelt, / S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy kis lovat / S űzőbe vette... Mit mesélhetek? / Én mindezt láttam, mélabús öreg

fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. / Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik e? / S szerelme énekére van e kedve felkelnie csendes / Kriptahelyéről s

nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő / S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé... / Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd

S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek / S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér / S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása / Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. / Csóka

a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! / Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid / Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd

Halottak éneke / / I. / MI BÜNÖM VOLT A CSEND?... / 1 / Élő Isten, mért haltam meg ártatlanúl / Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. / És bámúlt nagy szelíden akarattalan / Mély

s gőzt lehelve / Vágtatott a völgy fölött s a szíveket / Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, / Egyik se lelte már helyét, párját kereste mind a hány / És íme: nem volt párja senkinek

kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. / És jobbról is, meg balfelől / A hiábavalóság dalát zengték a kórusok

folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! félek... / Hogy nincs is jó bíró s én sose látlak meg benneteket

dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot

nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! / Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek / s hallgatagok, / Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? Lásd, fekve / tünődik

bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs

S most lármát csap a kerge bak, / Emiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / Egy csillag fénye rásütött, / Hogy nagy kardjával ráütött. / Hát felfordúlt a kerge bak

és mindhiába! / Elhalóban van a lelkendezés, nemsokára lehúnyt jóbarátaim! / Oly ívet futott meg... egy vonzás irányában elhajolt, de célt / nem ért soha. / Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam

tompa / dobot / S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még

a sugaraknak. / S a sugarak megtorpannak előttük, igen. / S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap / meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S

súgott, én már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod! " / Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. / És megitták a részeg, éji

is! / Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek / s hallgatagok, / Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? Lásd, fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő

rossz hatalmát sínyli itt alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak

beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni hitvány éneket

Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg?

lesz, meglásd, amint majd / lassu ütembe' fordúl / Az Orion csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig

Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod

mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha ingadoztam is... / Igy volt e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. / S a borús ég is meghasad

egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit

minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás

kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem

sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas, részegűlt / Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép

mit várni honnan s minek e huza vona, örökös / készületed? / Nem jó e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. / S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni

mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, ősz haját

mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam éhes, mint a kigyók, / Lusta, mint a krokodílus / S pusztitó kedvű, mint

Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam éhes, mint a kigyók, / Lusta, mint a

a távozó csodát, / Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt / S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a sírja

A magyarokhoz / / Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog

Ha csontjaimat meg kelletik adni " / ( Arany ). / / Vad iramban fut e vad fogat. / És mintha biztos célba vinne, jó

fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt / voltam én! / S a vállaimmal kellett vón

mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd / Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! / S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! / Jó fejedelem! / Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre

Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam az / Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, / Megbolygattam az élet kényes felszinét / S a titkait kutattam, mint a

A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt

ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való

nagy itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy

küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé... / Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők / Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem / S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem / az

az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, / Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a

A völgyben / / Mindvégig szomjuhoztam itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld

komoly, / Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen / benne a lélek... / Parancsold meg néki a csendet.. / Hisz égi országutadon te vagy az úr / S néked népes az éjszaka. / Hozzád szól a

cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső

dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam / Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! / Ó nem hallod soha! / Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran

várnád őket: e föld szűzeit, / Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind / És sírjanak! / Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek / Hajzatuk csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni hagytak s íly sokáig

hangos dallamánál... / Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús... / Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét / S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst

abból gyúrt kezed / És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív / kivet... / Taníts meg rá, hogy újra áldjalak / S feledjem el, hogy nem találtalak... / Oh add, hogy elfeledjem ezt az

az ágakon tán megakadt örökre! / Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid / Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd a fejünk, ó ringass el, / Mig az éj köd vára

a Rocky Mountains / Legyező formájú záró szirtjein. Zúgnak a ligetek, / Amerre halad, ám te meg se billensz vén csont, még / a fülcimpád se mozgatod, / Dohányzol Isten igazába' s mégcsak feléje se

S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt

le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat, mert

amely libeg / S hogy kezed a szivedre tetted, / Mert titkos mosolyát is észrevetted, / Ne mondd meg senkinek

Az egyik agg levele Zsuzsannához / / " Szeretlek, / De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly

könyörülj meg: álmos vándoraid / Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd a fejünk, ó ringass el, / Mig az éj köd vára leomlott

szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem

Most delelőjén áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy

kezét tördelé... / Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd / hajladozott is meg suttogott... / S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei / tartják így az

itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! / Én prófétáktól származom

S a hűtlen, hálátlan szegény vessződ egyformán rettegi... / Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt, / S ha ki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor

A holdhoz / / Rongy alak szalad a hold után. / Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen / szaladását, / Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, / Két dióbarna

Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, / Erősebb zenéknek hangos dallamánál... / Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús... / Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín

fut erre mifelénk s olykor / Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a

a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh

hűtlenűl? / Bújósdit játsztok e s félszemmel néztek éppen engem? / Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom

kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova

És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat / e világon s arról, / Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó

Csorrant a vére, mint patak. / S a véres karddal benyitott / S a benyilón igy orditott: / " Töröld meg véres kardomat, / Megöltem vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király