megint

kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy / világot, úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát

Valaha nagyokat énekelt / S mélyet kortyantott / S ma korhadó sírjában porladoz. / De élveznéd megint az ősz / Pirosló színeit és új borát / S az enyészet karjába dőlsz! / Megint virúl minden szined

hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok

komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, / Hát itt

látatlan kezek. / Lásd, én szerettelek bizony / S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással van tele / S az őszi erdőség nyögése zord... / S az

s földi fények, / Úgy száguldoztok, mint a vőlegények. / Oh elhamvadni volna jó / És feltámadni megint részegen... / Részeg király volnék egy nagy hegyen. / E hegynek én vagyok királya, mondanám... / S

is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s

porladoz. / De élveznéd megint az ősz / Pirosló színeit és új borát / S az enyészet karjába dőlsz! / Megint virúl minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem

ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám