megy

Oh holdözön! / / A hídon batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S

hullat el az árnyék, / S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj

erdeje zúgjon, / Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a / vadászé, / Ki ölni megy el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül

a napsütött világra, mint a / gyűrű, / Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy

tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron

a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat / e világon s

s hogy röhög, / Az udvarlója nem tetszik neki. / Bandzsít, kancsal, kopasz görög. / S egy katona megy ott, a lábait veti, / A bátorságát mind mellén viszi / S az árokparton ördög ráncigál zsidót / S egy

költő műve: Óda a Fejedelemhez! / / Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan