mely

álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi / maradandó! / Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz / S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem / jó neked

az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán / mindíg hallatik? / S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan / És

De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. / Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? / Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl? / Bújósdit játsztok e s félszemmel néztek éppen engem? / Hogy

De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer / s mindenkorra megjegyezte, / Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és

Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e

Csillag voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az / arcotok

ősszel? / / 2 / A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, / Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt

rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, / Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol

sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki síromhoz méla dudaszóval

Majd lőporos táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, / mely enni kezd, / Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. / És nem vagy szomorú. Lóháton

hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket / Tárják feléd? Egy egész nép, mely éjjel vándorol, / Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas, / Nem is három, de négy

s titkaidat magad elhallgattatod: / Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád, / Mely érdekelne, néha tompán sírsz. S a háztetőiden / Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget

szó, amelyre megdobbant a szív és / felhorkant: / Hogy vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor

felhorkant: / Hogy vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört szív

ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha

Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való igaz / emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető, / E vértelen félálmokat. / E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés

Este van / / Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a

hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán

toronyból sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és

hitték. / Hogy mit gondoltak? / Nem tudom, oh nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly / parancs, / Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná / a gondjaink felé. / Övék a föld, mivel a bűn

tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, / Mely minket, nyolcszázezer földfia sáppadozót kihajítson / a lyukakból, / Hogy a fehér naptányér felé

örökre búcsúzom, / S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból / S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam, / Mert néma lettem, mint a föld, / S néhány évszázad múlva felszánt a

Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson

körül / S te lassan ingatod a fejed erre s titkaidat magad elhallgattatod: / Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád, / Mely érdekelne, néha tompán sírsz. S a háztetőiden / Hiába

nagy Király! / Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, / Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl... / S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart / S bizony nem volt

horkolván sose lát / Bozontos mellű éjszakát. / Mint tófenéken furcsa limlomok / S a furcsa népség, mely ott imbolyog: / Olyan vagyunk. A nyelve hogy pörög / Egynémely utcalánynak s hogy röhög, / Az

látomása, / Úgy került elé az Alpesek mögűl / S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég / pihent: / Az órjás hold, / Ily félelmes még sose volt. / Akár a fényes kanca, nyugtalanul s

És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi lét fele, / Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... / Mi eltünik s nem mondta: élni jó! / S vidáman múlik el s nem

s vidoran csillogva... sűrű / És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a / gyűrű, / Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már

nálad születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka

vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. / Vagy voltam tán, akár a trombiták szava, / Mely téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja

a messzeségbe sovárgó, / Énekelő harangot! / És büszke lesz szegény, hogy lám Urunk hivó szavától, mely/ Tiéd / A tiszta ég alatt hogy visszhangzik a messzeség

Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat! / S négy

S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng... / Légy vendég köztük, láthatatlan, / Kósza szellem, mely tüzet / Keres, hogy megtisztúljon abban / S jóért jótettel fizet: / Éleszd a lángjaik / Pirosló

megtanítván. / Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok

költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te

megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem álmaim javát és nem tudom, / Hogy nem a messzeség e az, mely véled egybefűz?... / / 2 / Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz

hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl / az égő messzeségeken / S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma