mert

csupa könny között... / Hol minden elmúlt: árny s a fény, / Hol mind eloszlott: bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába öltözött, / Hol mindent elborít az ősi köd... / Hogy ezt az öröklétet mint

És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom

Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót / akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a

feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben oly rég

A magyarokhoz / / Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan

Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt / S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a sírja majd

S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt

csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak

vad kutyáimat / Szidták a faluvégeken. Nem tudta persze más a titkomat, / Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid

mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek

Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója

pörög körülötted, egy mámoros, / éji világ... / S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, / Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még

s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok / utánam szívtelenek, / Ím' elhagylak benneteket, mert felléptem a sötétség csúcsára, / édesanyámhoz, oda / Honnan a fájdalom is csak még nagyobb

vannak! / S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, / De önérzettel, mert fennhangon szóljon a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a

mellett: ők / Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem / S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem / az anyjától / S hogy biz' Isten mondom, félek tőle ma is. / De sose búsúljon azért, mert

két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem álmaim javát és nem tudom, / Hogy nem a messzeség e az, mely véled egybefűz?... / / 2

Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam az / Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, / Megbolygattam az élet kényes felszinét / S a titkait kutattam, mint a rossz

is és végleg elkeseredve / De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi

felelne a tenger... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni

Szózat az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben

hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha ingadoztam

s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót / akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor

roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd / És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! / Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az

egy kecskebak, / Amiatt volt a nagy harag. / Berengár király arra ment / És meglátta a szemtelent. / Mert megmekegte őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt

Levél Oidipúsz haláláról / / " Oidipúsz! kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan. / Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. / Majd kürtök harsantak s utánuk mint a

leűlnek, / Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: / E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, / De ennek vége már... s ezért, ki szobrászi

világított a sűrű köd mögűl. / S hogy aztán minden egyebet elborított a sötét mozgalom. / Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot / mintegy elkeríté / S csak e csekély

az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek

Álom az ifjúságról / / Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl / Hogy

vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok

tiszta / ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már szavam... és mindörökre

rá a fejét. Ámde az Istenség / Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. / Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa / dobot / S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak

mert féltem / az anyjától / S hogy biz' Isten mondom, félek tőle ma is. / De sose búsúljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem / és elrablom, / Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy

homlokod? / Tán rám haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? / Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, / Nevetni vígan és nőket csábítani? / Kihívó, durva szókat visszaverni

ég felé / S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív

átkozódni / S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán / tűnődöl, mint az eszelős, / Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! / Oh ne kérdezzetek, / Hogy néma tekintete jajszavamra

alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a

védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a magyar

báj, amely kicsalna siromból / S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam, / Mert néma lettem, mint a föld, / S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő / S csontjaim porát a szél

s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen / Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, / Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan / Vágyakozás

hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak

Nincs többé dolgom itt. / Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? / Hiába mondjátok, én sosem éltem

Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, / Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S

feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott

éjszaka / És abban minden lobogásban volna, hatvan fáklya tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! / S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű

téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi lét fele, / Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... / Mi eltünik s nem mondta: élni jó! / S vidáman múlik el s nem éri vád / Az

Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. / Vagy voltam tán

az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... / Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, / mint az arabs szamár, / Ki megszagolván honni

légy türelmes, szólok hozzád, vedd a Libanon / Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, rá hivatkozom, mert/ onnan vándoroltam egykor erre / Tekintsed őt, türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong

micsoda tánc foroghat ott / A gyepűs téreken / S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon, / Mert ott a béresnek is sarkantyúja van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak

szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én

igényemet, hogy / szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig

ki zajtól sem riad, / És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, / És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: / Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket / álmodom, / S a

szóljon a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet

megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete / fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe' repűlnek / S elfödvén szegény szemüket: szent, szent, szent, kiáltják

pásztor felett a felhők nyája. / Kihúllt szájából rézzel vert pipája / S ő alszik önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll

mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a láznak vége már / S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem

hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha ingadoztam is... / Igy volt e

a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az

ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs termésetek e földeken / S ha néha van, elönti öt folyó

király, / Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén

fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta őket a víz

inkább, tar kedvemhez ami illőbb... / Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! / Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege s terved: / Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, szép terv

a holdat / lassan is? / E szép világ hát nem enyém?... ó hagyjatok! hadd sírok még / ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, / Ma már

kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd

S hogy hallottál búgó nevetést / És könnyű szót, amely libeg / S hogy kezed a szivedre tetted, / Mert titkos mosolyát is észrevetted, / Ne mondd meg senkinek

S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg / A házacskád zöld, éji mécse nékem: / Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán

mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. / Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! / S

a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót / akar, azért

Lélek kísérte el s velök én is fogvacogva, reszketőn, / ( Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy / mérgesen ugatnak, / Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak / csúnya

a nap lement. / Fekete lett a domboldal és lombjai, döglött lovak / Hevertek rajta szanaszét... mert vad futás volt ez, izgalmas, / végső, vad futás, / A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el

Az egyik agg levele Zsuzsannához / / " Szeretlek, / De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és

minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás... / Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden

s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz... s hogy még / koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is, így állítja ezt

Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel / S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, / Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor / S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng... / Légy vendég