| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
hegyi / patakban... / Rablókkal szigorú... S hová a hollók leűlnek, / Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: / E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
tovább / Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, / Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte |
| [Füst Milán - A jelenés] |
oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent |