mi

még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s

némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. / Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! / S tág sátort vonjon

hogyha tudsz. / Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. / Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld / S mi apró cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé

Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség

mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi/ az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót / akar, azért annyira

Ásitó zsállya s mint a kis bünök, / Úgy pislog ott a mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S

kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan

Zordak: a nap, a hold s a Merkúriusz / Tán rosszul bolyg a híg világi űrbe'? Kérünk, / Add meg a mi boldogságunk' is, hogy énekünket / Szelíd ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt, / A hűs fasorban

Halottak éneke / / I. / MI BÜNÖM VOLT A CSEND?... / 1 / Élő Isten, mért haltam meg ártatlanúl / Hisz mint liliom, tiszta volt

ártalmára senkinek sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki

felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi lét fele, / Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... / Mi eltünik s nem mondta: élni jó

pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi lét fele, / Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... / Mi eltünik s nem mondta: élni jó! / S vidáman múlik el s nem éri vád / Az Alkotót, hogy mit művelt vele

szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek / s hallgatagok, / Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? Lásd, fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé

nyughatik, a nappalok kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék

zsállya s mint a kis bünök, / Úgy pislog ott a mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély

mélyen sért a napfény is, hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te is valamerre

vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy csókol téged, mint a kancsó, / Vagy vederből ha iszol

nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán

is, mint napfényben a vaj... / A Fanti utca tudna mit beszélni. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok

honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy barátom... / S mi sistereg és csikorog, / Mi hempereg és úgy forog, / A keserű / Mennydörgetős ménkűvel barátkozom

legkisebb parányát, / porszemét, / S magát a létet viszont, mint a fityfiringet megvetik. / No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk. Legyünk csak / béketűrők, akár őseink, / Mivel a tébolytól minékünk

alatt, / A hűs fasorban, üres templomodból messzire hallják / A sétáló uraságok! / És áldd meg a mi idős anyánkat is! csúnya őszön / Oly bús borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen... / Tekintsd a

Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, / Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan / Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek

Ó nem hallod soha! / Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran / Vívódol is, hogy mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd / Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! / S hogy mikép oldanád

a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl / az égő messzeségeken / S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy

is voltál, / Hogy íly hamar elmentél, / Nyers éneket ki fújtál, / Most hideg házikódba bújtál. / Mi lelt? Hisz voltál féktelen / És nem volt benned semmi félelem. / " Nagyot ugrani! Az élet árja

négy vad erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy / szekéren / Hajszolva felhőt, csillagot / Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh

Uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél: / Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem... /... Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed / És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az

Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat

kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét / És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold eközben ment

vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd / hajladozott is meg suttogott... / S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei / tartják így az innepet, / A folyót

néz... / Nézz feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a

Igen, szerettem egykor sok mindent: hajósok énekét, / Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... / Mi mindent szerettem, már nem tudom. / Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, / Átjárt, hogy

kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt... / S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe... S mi nem / embernek való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem

ablakokból nézni másik ablakot... / S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen... / S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek... / Hát igyál

neve sincs! / S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen / a kínoktól igyál! / Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgyis tudjuk, / nincs neked... / S hogy hajad

ha / szólitod, / Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel / mulattassalak? / Gazdák mi nem voltunk sosem. / S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd! / De mint

Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink... s akár az épülőben lévő / városok, feltúrt utak, / Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és / elfeledtük érte napjaink'... / Egy télen

lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta megpróbáltatásait és

öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. / S

Úgy nézi mind e balga fütyörészőt, / Úgy megbámulja, mint a távozó csodát, / Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt / S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs

minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S lobbannak el? Hisz úgyis

S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy barátom... / S mi sistereg és csikorog, / Mi hempereg és úgy forog, / A keserű / Mennydörgetős ménkűvel barátkozom

világ... / S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, / Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty

szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi / kincsek / Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten / Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell... / S mért élni

ott, de ott, az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg

még kevés, nehéz / olajt, / Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik / És nézi szörnyü szenvedéseink

köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás

A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba

hisz / évezredek óta hordod ugyanazt: / Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot... / S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen... / S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni

beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is csalafintaságból

napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a

gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? / árva fiú! / A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi / mást

messzeségeken / S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába

el nálatok / Hogy volt az állatokhoz jó? / Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van