míly

igaz könyvedet / A nagy magánynak áldozom az életem. / Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle / Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva / Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy

mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen

el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! / Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a

bánata: / Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig / gondtalan, / Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván / Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas

mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh

fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is oly komorak

A nagy magánynak áldozom az életem. / Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle / Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva / Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piarc / És abban is

Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez! / / Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s

hordókat lapít agyon. / S az öle négyölnyi mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így