mikor

Álmatlanok kara / / Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: / A völgynek öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de

Motetta / / Oh hol találok majd nyugalmat? / Senkise tudja, / Mit hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit morgok? / Se hitem, se nyugalmam, / Nem szeretek itt lenni / S

sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: / Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor / Leborúltam a sötétben elétek! / Hallgass rám oh

másik / Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. / Ki látta? / Ezek közül többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott / Az arany fényesség s a csoportos nép tétlenűl ődöngött a forró

drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye

a téli szenvedések, " éppen gondolám / S hogy: " Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem "... / Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben / Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel

Ki ölni megy el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom

olykor, ha lenézek, / Lélek se moccan erre mifelénk / S némán áll a levegő tengere... / Ám ősszel... mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, / Oly jól ismerem őket! egyikök piros sipkával integet / S akkorát

síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg

a magasba fel, / Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. / / V. / KÍVÁNSÁG / / Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv / S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű / És vad

és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer / s mindenkorra megjegyezte, / Ellenállsz

a / gyűrű, / Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd

Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle

mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon / a nemlét / Órjás mágnese... s tünékeny alakzatokkal

fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban / netán lányt ölel, / Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek / az eszményképeid / S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a

siratod? / Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden

készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor/ Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, / Ilyenkor a fagy, jó előre remegünk

peregnek. / Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, / S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó, / Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan / Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü

Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, / átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink... / Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan / Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik