minden

[Füst Milán - Levél az ifjúságról]
nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok / S a
[Füst Milán - A magyarokhoz]
vad burjánzás / Mindent ellepett utána, oly termés volt ez e térségeken emberek! / Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie... / De légy türelmes, szólok hozzád, vedd a Libanon / Ös cédrusát, e
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír
[Füst Milán - A fegyenc fia]
van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden/ árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja méhében tanul félelmet és futást / S a
[Füst Milán - A völgyben]
elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe' van, ) / És lappangnak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el / S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, / Akár az óriás macskák. Hej
[Füst Milán - A Mississippi]
Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ]
Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, / Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj / S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü
[Füst Milán - Messzi fény]
felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás... / Mert
[Füst Milán - Madrigál]
Ő világát már mással éldeli. / S mit ér, mit ér az égnek tornyait / Meghóditanod, mérned e föld minden dolgait? / Szerelmed már nem kell neki / S a lelked vigaszát majd hol leli? / Ha megöregszel azzal
[Füst Milán - Kutyák]
De felindúlsz és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni]
mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
sárgán lapúlt, sunyított és figyelt, / Hogy alattomosan világított a sűrű köd mögűl. / S hogy aztán minden egyebet elborított a sötét mozgalom. / Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot
[Füst Milán - Mózes számadása]
kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... / a semmittevő, pimasz gazdagok / S a hűtlen, hálátlan szegény vessződ
[Füst Milán - Szellemek utcája]
Szellemek utcája / / Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, / Olyat nem tudsz mutatni pajtás, nem, olyat a
[Füst Milán - Végrendelet feleségemnek]
Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, / De rád is néztem olykor csupa könny között... / Hol minden elmúlt: árny s a fény, / Hol mind eloszlott: bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába öltözött
[Füst Milán - Motetta]
mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom, mint az ótvar / És átok minden emlékem és nyomorúság. / Sós a vérem a keserüségtől, / Csak a veszett kutya lehet az én rokonom / S
[Füst Milán - Az egyik agg levele Zsuzsannához]
Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy
[Füst Milán - Végrendelet feleségemnek]
Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
alatt. S most mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden/ fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög
[Füst Milán - Oh nincs vigasz]
és elnyugszik. / S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik... / A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő / lovasokra szórván: / Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s
[Füst Milán - Motetta]
S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom, mint az ótvar / És átok minden emlékem és nyomorúság. / Sós a vérem a keserüségtől
[Füst Milán - A völgyben]
hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi / mást! / S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez
[Füst Milán - A fegyenc fia]
s az anyám koldusasszony / S inkább kínáld a poklokat, mondom, az örökös kárhozatot / S a poklok minden kénkövét, inkább a fekete gyehennát, / Semhogy véled járjam az országútat újra, / Semhogy sorsuk
[Füst Milán - Levél Kanadából]
véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul / S a kopárság szélei habzanak... / Fut a kiáltás, minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor / Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán
[Füst Milán - A jelenés]
de mert jót / akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap / Büntettél, aki jó voltál, mint a hegység oly
[Füst Milán - Madrigál]
hogy ő nem ölelt, / A sírban lesz e nyugtod odalent? / Szerelmed már nem kell neki... / E város minden kölke régen ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt
[Füst Milán - A kalandor]
A kalandor / / A semmittevés lován, / A semmittevés lován, / Ő üget az úton szaporán, / Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el
[Füst Milán - Szellemek utcája]
néma férfikort. / E sugallat hűvös. Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál / éjszaka / És abban minden lobogásban volna, hatvan fáklya tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem
[Füst Milán - Oh latin szerelem]
Oh latin szerelem! / / Borág s borostyán közt, hol ama fürtös fejű / Arcán kis ágyának s álmának minden melegével / Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod: / Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer
[Füst Milán - Tél]
felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s
[Füst Milán - Szellemek utcája]
hozzá... S ma már éjszakám: / Egyetlen teljességem. Ne higyjétek, nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem
[Füst Milán - A völgyben]
hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a
[Füst Milán - Reménytelenül]
Reménytelenül / / Oh gondolataim, gazverte kert, / Hol minden nemes hajtást megtört, földre vert / A vad vihar és oly korán... / De jól tenyész a bűvös, zöld
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden/ népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S
[Füst Milán - Kutyák]
menekültek el a remeték s a puszták vadjai... / És este vége volt. / Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo]
megolvadt / S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo]
Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó jóleső hang
[Füst Milán - Sirató]
élveznéd megint az ősz / Pirosló színeit és új borát / S az enyészet karjába dőlsz! / Megint virúl minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg
[Füst Milán - Levél Kanadából]
üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve
[Füst Milán - A mélyen alvó]
S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is, / Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. / Minden táncol s villódzva pörög körülötted, egy mámoros, / éji világ... / S a hold is karikába gyürűzve
[Füst Milán - A mélyen alvó]
mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon / a nemlét / Órjás mágnese... s tünékeny alakzatokkal csalogasson
[Füst Milán - Önarckép]
kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy elbitangolok e? / S minden tudásban kerestem egyre új tudást / S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket / S hol világos volt az ég
[Füst Milán - Gúnydal Pergolára]
Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok mártva éjszaka / S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön / S mint
[Füst Milán - Messzi fény]
Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi őt


Boda István Károly & Porkoláb Judit, 2011.