mindig

szidalmaz: / Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! / Hatalmas nemtő! / Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor / Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! Jóság / És

koronája lángban áll talán, úgy képzelem, hisz / évezredek óta hordod ugyanazt: / Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot... / S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen... / S mi

fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De megbántam én

ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis

Hogy volt az állatokhoz jó? / Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen

halt el a Nevetés barátaim s a szív / Ezernyi íze, bája, / Hogy bugyborékolt tőletek az utca! mindig is úgy képzelem: / Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén / Csókák is, ötvenévesek felűltek

ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már szavam... és mindörökre

Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már szavam... és mindörökre feledjétek / társatok

meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... / S aztán hát

óta hordod ugyanazt: / Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot... / S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen... / S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek... / Hát