mire

ama sárga, téli fény... / Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem... / Lesem a füstöt... / S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal, / A lovak édes csengetyűi nékem csengenek. / Úgy

S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, / mint ti... / S félálomba' tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a / felszél, / Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak. / Így

Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést

remegett, / titokba' sírt, / Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes farkasok, / Melyek vad tél időn a havas

Este van / / Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly

tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket / Tárják feléd