mögül

öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz gondolat oszolna

Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik / És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. / / II

könnyű! tűnő hang az övék s vándor, / Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt! / Nincs hát mit várni honnan s minek e

megnyugodhatol, / Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi / kincsek / Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten / Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell