[Füst Milán - A jelenés] |
voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent |
[Füst Milán - A fegyenc fia] |
előttem... / Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony / S inkább kínáld a poklokat, mondom, az örökös kárhozatot / S a poklok minden kénkövét, inkább a fekete gyehennát, / Semhogy véled |
[Füst Milán - A Mississippi] |
megillető igényemet, hogy / szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé |
[Füst Milán - A völgyben] |
nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem |
[Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek |
[Füst Milán - Oh latin szerelem] |
szeretem / S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem / az anyjától / S hogy biz' Isten mondom, félek tőle ma is. / De sose búsúljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem / és elrablom |
[Füst Milán - A völgyben] |
az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a láznak vége már / S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert |
[Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
a sikoltás és sok a kurjogatás is... / S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, / Megúntam, mondom, igen e keserűt / A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s |