nap

Uram, ez az éved is de furcsa! / Úgy látszik, rosszul bőjtölünk. Az évszakok / Zordak: a nap, a hold s a Merkúriusz / Tán rosszul bolyg a híg világi űrbe'? Kérünk, / Add meg a mi boldogságunk

tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl / Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti / Elfáradt lelkemet s a gyötrő

tölcsér / Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. / Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség. / Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként, / még

felállsz és merőn nézel napnyugat felé. / Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap/ Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a fény

ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap/ Büntettél, aki jó voltál, mint a hegység oly nagy volt benned a / jószándék / S mint a felhő

Intelem az aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága

fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz... / A láncokat megoldod. S kutyáid

dallamokat! / Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá... / S himnuszaimat zengettem feléd! és harsogtam / S rajtad feledtem szomoru

partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs

tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a

a kardot? / Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete / fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe' repűlnek / S elfödvén szegény szemüket: szent, szent

tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. / És jobbról is, meg balfelől / A hiábavalóság dalát zengték a

komoly anyák / Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. / Parázs szaladt körül a földeken, a nap lement. / Fekete lett a domboldal és lombjai, döglött lovak / Hevertek rajta szanaszét... mert vad

S a sugarak megtorpannak előttük, igen. / S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap/ meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is

Az igaz bíróhoz! / / Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, mint a nap, / S hisznek e benned, vagy sem, szidnak e, szeretnek e, / nem bánod! / És látják e, hogy életet

egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél / Halkan

kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, / Ha ártalmára senkinek sincs

Tűzvész elől van menekvés, / Rablók elől futhatsz messze, / Orgyilkost öl fürge kés, / Hogy őszi nap víg nép temesse, / S az éjszakának árnyait / Elűzi édes napsütés: / De jaj, magadtól menekvésed

csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket