ne

hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele

légy velem pajkos, légy kegyetlen: / Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen / S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem / Nemes porcellánját

lázas vacogás, / lélek, ó árva vándor, / Pornak vándora, lassan vond ki magad innen, úgy akarom. / Ne figyeld a lobogást. Várj. / Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke / köpenye

Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb

S pokoli két vörös szem repűl / A magasságba' fenn és nézi fájó életem... Nagy Király! / Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet / S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, / S kik hátamat

nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. / Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, / melyből származott / E nemes szép

földre ejted fátyladat / S szemed sötét, talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy! / / IV. / SZÜRETELŐK DALA / / A bús bölcselemnek vége: a

már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E

Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van... / Elmondtuk azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a

borzongtam tőle s jeges éjszakát / Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám: / Egyetlen teljességem. Ne higyjétek, nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni

valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de szemtől szembe velem / többé ne kerülj

anyád árnyékán / tűnődöl, mint az eszelős, / Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! / Oh ne kérdezzetek, / Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?... / Jobb nem beszélni, erről is hallgatni

hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek, titkosan s nekem? / Oh Gyula szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket, / Kösd össze betegen sovárgó szíveinket... / Szerettem őt, szerettem

őseink, / Mivel a tébolytól minékünk óvakodni kell. / Az ajtótokat pedig jó lesz zárva tartani. / És ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás / csupán; / De békességgel és a gabonának

itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy

Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel

könnyű szót, amely libeg / S hogy kezed a szivedre tetted, / Mert titkos mosolyát is észrevetted, / Ne mondd meg senkinek

Az egyik agg levele Zsuzsannához / / " Szeretlek, / De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő

jóbarátaim! / Oly ívet futott meg... egy vonzás irányában elhajolt, de célt / nem ért soha. / Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd

és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz

A névtelen iszik / / Tégy poharat az asztal végire, / Tölts bort neki s ne nézz oda, / Egy szegény koldús érkezik a légen át, / Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem

s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos

e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok