| [Füst Milán - A holdhoz] |
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen / benne a lélek... / Parancsold meg néki a csendet.. / Hisz égi országutadon te vagy az úr / S néked népes az éjszaka. / Hozzád szól a |
| [Füst Milán - Az igaz bíróhoz] |
önérzettel, mert fennhangon szóljon a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája |
| [Füst Milán - Oh holdözön] |
most a lusta fényen / S ringatnám magam kevélyen. / Elomlanék, mint senki más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér fel hozzád értelem |
| [Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez] |
már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre |
| [Füst Milán - Henrik király] |
itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol... / Hisz még annyi se voltam, gyenge gyertyafény |
| [Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez] |
neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró / délben / Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, / Ünnepi káprázatokul eltikkadt szivének e tikkasztó vidéken, / Nagy művész! Rád gondolva |