néz

pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi

Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor

Nem szeretek itt lenni / S magamba' forgok. / Nem hiszek a kinyilatkoztatásban / S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom, mint az

És fellázadnod, sírnod oly nehéz, / Oly gyorsan zátonyra fut az ész / S a szív az égre ellankadva néz... / Nézz feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi

S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én

néztek éppen engem? / Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s