ó

fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört szív, emberek! / S hogy feledni

testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden

fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb! ) / S ím' sírva látom: barna lányok kosarába' szőlőm / Nem

panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket... / Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! félek... / Hogy nincs is jó bíró s én sose látlak meg benneteket

s vérben forgó szemeik / Kimeredtek az iszonyattól... Lobogás volt itt, lázas vacogás, / lélek, ó árva vándor, / Pornak vándora, lassan vond ki magad innen, úgy akarom. / Ne figyeld a lobogást. Várj

s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni

kell... /... Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép

lámpa s a könnyes szemü csillag vet fényt nekünk, / De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté... / Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől? / S hol

te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas, részegűlt / Folyvást csak rólad

Éjszakák fájó emléke, nyugalmas / Semmittevés gyötrő emléke, fájdalmas / Üldögélés undok hatalma: / Ó én életemnek egyetlen tartalma! / Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is

ajtója: emlék! / Betenném az ajtót, pihennék! / Ó múltak hamvadó hamva! / Ó múltak elalvó tüze! / Ó én életemnek kesernyés ize! / Akit szerettem, rosszul szerettem, / Akit szerettem, hiába szerettem

Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka

Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad

fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, / S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok... / Ó fényből árnyba változó világ! / Az életed fölötted ellobog

tovább / S mély sírba majd leszállani végűl?! / / III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, / Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies ékes, leglágyabb

kék futása tested habfehér terén / S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor

testrészimhez illetlen! / Ha gyöngéd volnál, a szégyentől hová kéne lennem? / Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl, / Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen: / Használd

szíved képzeletem könnyü serlege, / Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies ékes, leglágyabb hasad, / Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén / És ereidnek kék futása tested habfehér

ki szép volt és kegyetlen, / Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd / is ó gyönyörű élet, / Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen / Éjszakáim bús

S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé / S a borús

Sietni kell? És félni? emberek! Nem nézhetem a holdat / lassan is? / E szép világ hát nem enyém?... ó hagyjatok! hadd sírok még / ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint

érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk... / Ó hagyjatok! nincs már szavam... és mindörökre feledjétek / társatok

Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! / O beata

pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a

Repülj! / / Igyekezz, ó igyekezz lélek / E föld körén repülni túl! / Nézz feljebb: ott tisztább az ének... / Lásd: hol

S ím' sírva látom: barna lányok kosarába' szőlőm / Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. / Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc... /... Termékeny béke jő... balgán remélni mért

Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek / mind s kegyetlen zsidók! / Ó jaj... de kifáradtam már! A szenvedés / Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja / Halálfélelmemet

merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! /... Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek / mind s kegyetlen zsidók! / Ó jaj... de

nagyobb sötétet... / Ugy látom, öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó jaj, kiáltanám egy / ablakból talán / De gúnytól félek s elbuvok magamba. / Négy izzó fal mered reám

egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! /... Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok

zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam / Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! / Ó nem hallod soha! / Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran

tömeg falatján még tovább / S mély sírba majd leszállani végűl?! / / III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, / Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies

ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! / O beata solitudo! / O sola beatitudo

de a levesszürcsölésről is / biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e világ is: mint a

gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! / Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! / S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd / És

hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! / Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid / Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait

fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén / És ereidnek kék futása tested habfehér terén / S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint

Epilógus: O beata solitudo! / O sola beatitudo! / Szózat egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé

III. / A NŐ DICSÉRETE / 1 / / Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, / Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies ékes, leglágyabb hasad, / Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és

Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek

láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás... / Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő

A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? / Tán rám haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat

S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S hogy

szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? / Tán rám haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? / Vagy mert mulatni mertem én az éjjel

drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim / Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros

a magasba fel, / Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. / / V. / KÍVÁNSÁG / / Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv / S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű

a / gyűrű, / Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján / Rövid sétára megy és visszajön. / És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, / Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. / Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. / ó mily boldogság is esős időkbe' aludni! / Zúghat a szél most távol temetőknek / Nedves sirjai közt és

Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó

harsogtam / S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság! / Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek / két röge feltámadt / S egymásnak eredt... Ezernyi pár

igaz könyvedet / A nagy magánynak áldozom az életem. / Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle / Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva / Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy

Intelem / / Ó rég' idők ajtója: emlék! / Betenném az ajtót, pihennék! / Ó múltak hamvadó hamva! / Ó múltak elalvó tüze! / Ó én életemnek kesernyés ize! / Akit szerettem, rosszul szerettem, / Akit

Intelem / / Ó rég' idők ajtója: emlék! / Betenném az ajtót, pihennék! / Ó múltak hamvadó hamva! / Ó múltak elalvó tüze! / Ó én életemnek kesernyés ize! / Akit szerettem

s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam / Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! / Ó nem hallod soha! / Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran / Vívódol is, hogy mi jót

amelyre felijedve riadt: / Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! / Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is

Intelem / / Ó rég' idők ajtója: emlék! / Betenném az ajtót, pihennék! / Ó múltak hamvadó hamva! / Ó múltak elalvó

szerettem, hiába szerettem, / Barátaimat mind megúntam, / Sokat beszéltem, mit se szereztem... / Ó régi éjszakák emléke, unalmas / Éjszakák fájó emléke, nyugalmas / Semmittevés gyötrő emléke

Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd a fejünk, ó ringass el, / Mig az éj köd vára leomlott

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes

volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket... / Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! félek... / Hogy nincs is jó bíró s én sose

Zsoltár / / Ó Uram, engem bántanak / Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom / És utánam jönnek

És utánam jönnek, üszkös bottal szurkálnak szörnyű módon / Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak / Ó Uram, én mozogni nem kivánok / Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: / S

Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó