önnön

a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön/ halálával is cicáz / S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A létező világ / mit

Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. / Ifju és komoly anyák / Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. / Parázs szaladt körül a földeken, a nap lement. / Fekete lett a

Öregasszonyt kerget a sikátorokon, ám gyermek ha jő eléje: / leguggol / És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt

Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt

lágy alázata, egyszobás, / tiszta lakások, / Vasárnapi orgonaszó a tiszta téren, de mindenekfelett: önnön/ szíved megtörhetetlen hidege, / Kergetőznek vala, mint képek, sokszinü változatokban. / S az én

kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek