ők

is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris ott űlnek a keselyük... oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, / mint ti... / S félálomba

sötétje régen eltakarja: / S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. / S: " Barbárok ők, a téli szenvedések, " éppen gondolám / S hogy: " Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem

A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál

és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön / halálával is cicáz

Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp', / S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, / S meghaltam ott, világos szürke fellegek alatt, / S amíg a vidám kocsisok

amelynek nyoma / vész / A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a

elhevernek s női kéz vagy suttogás nem édesíti / fáradt álmaik. / Ah komoly a törvény! mondogatták ők is, ámde nem hitték. / Hogy mit gondoltak? / Nem tudom, oh nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly

Hevertek rajta szanaszét... mert vad futás volt ez, izgalmas, / végső, vad futás, / A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el / a fák alatt, / Mihelyt a lovakról leszálltak s

a fényben, akkor repülik át a napot és fekete / fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe' repűlnek / S elfödvén szegény szemüket: szent, szent, szent, kiáltják / odafenn a

fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én elfáradok / S nincs

reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is

Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé... / Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők/ Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem / S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem

Miután lejöttem a hegyről Uram... / Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból épített fel