őket

Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt / repülésük / A

elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám / Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték

átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S

Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen

az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket

nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott / itt, ki erre járt

Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe' / Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, / Mintha várnád őket: e föld szűzeit, / Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind / És sírjanak! / Oh bontsák csak meg őszi

áll a levegő tengere... / Ám ősszel... mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, / Oly jól ismerem őket! egyikök piros sipkával integet / S akkorát kurjant odafenn a hegyí temetőnél, hogy beledermed / a

hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal... / Légy igazságos, nagy Király! / S ítéld halálra őket!

kék királya, / oly szelíd... / A város elmaradt már, álmos madarakkal is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is

nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az

majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz

elégia: Búcsú mesterségemtől / / Végül is versem, légy hát az utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája egy

katonát, / Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly