ősz

mint a tiéd! / Az anyák szörnyű mesterségét, mondd, nem ismered? / Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a

Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét / És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold eközben ment az útjain tovább / Oh

hogy így meg kell az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, ősz haját / verte a szél is / S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. / S mégis

S a vad folyó felé terelte énekelve... / Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, / Hódprémes agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt: amellett bölcs, nemes és büszke fő

lágyan símogatták látatlan kezek. / Lásd, én szerettelek bizony / S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással van tele / S az őszi erdőség nyögése

Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, / Hódprémes agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt: amellett bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök

S a nedves réten sír a vízmadár / S a pásztor botra tárnaszkodva vár, / Míg az éji falura a barna ősz/ Kietlen csöndje űlt, s már hűs verem / Az égnek boltja. Melyre nesztelen / Szállong a sötét föld

nagyokat énekelt / S mélyet kortyantott / S ma korhadó sírjában porladoz. / De élveznéd megint az ősz/ Pirosló színeit és új borát / S az enyészet karjába dőlsz! / Megint virúl minden szined: / A

mesterségét, mondd, nem ismered? / Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz/ S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság

Őszi sötétség / / I. / NYILAS HAVA / / Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. / Magános a lélek! S