őszi

Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. / S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi/ Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, / S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt / Sok

S a szív nagyon sunyít és füleli, / Hogy menni jelt ad e már valami? / Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe' / Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, / Mintha várnád őket: e föld szűzeit, / Hogy

iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással van tele / S az őszi erdőség nyögése zord... / S az is elhallik ám errefele... / S a szív nagyon sunyít és füleli, / Hogy

S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit / szenvedék: / Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan, / Sírván jön elém lelkemnek alázata újból... / S mint gyenge koró

a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, / Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, / De mint a forgószél, úgy zúgtatok

őket: e föld szűzeit, / Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind / És sírjanak! / Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek / Hajzatuk csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni hagytak s íly sokáig

Tűzvész elől van menekvés, / Rablók elől futhatsz messze, / Orgyilkost öl fürge kés, / Hogy őszi nap víg nép temesse, / S az éjszakának árnyait / Elűzi édes napsütés: / De jaj, magadtól menekvésed

 Őszi sötétség / / I. / NYILAS HAVA / / Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei

vissza szórt... / S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos