őt

Amiatt volt a nagy harag. / Berengár király arra ment / És meglátta a szemtelent. / Mert megmekegte őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy

Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák / Füttyent a szél, biccent az ág / S örökre búcsút int az égnek kósza népe, / Körűlrepdesvén

híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod! " / Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. / És megitták a részeg, éji fellegek. / / IV. / EGY BÁNATOS KÍSÉRTET PANASZA / / Épp egy

az aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük

Utra kelni, messzi menni... / / Útra kelni, messzi menni... / Idegenbe' megpihenni... / Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák

A nagy ének után fülünkbe' még elébb / Bezzeg sűket, nagy csend következék... ) / Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van

járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, / Hódprémes agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt: amellett bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp

vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett. ) / Vegyék őt át a rossz hatalmak, múljon e kicsi fény emléke / szeméből, / Múljon a szerelem emléke, palotáé

minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S lobbannak el? Hisz úgyis téli

hangos dallamánál... / Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús... / Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét / S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst

Frigyes, a hős / S a langy Dezső emitt panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt/ És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már

Függőleges és lassú életem. / Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott... / S én néztem őt.

az útból félrerakták... / Üveggyártó valék... És volt egy lányom is, / A kontya, mint a vas, de őt már elragadták... / S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg... / A szélben vén emberek

a távozó csodát, / Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt / S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a

az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted / S úgy űlsz előtte, mint a hegy. / Vérző fogakkal álmodol, forognak

e balga fütyörészőt, / Úgy megbámulja, mint a távozó csodát, / Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt/ S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás

mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük

szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket, / Kösd össze betegen sovárgó szíveinket... / Szerettem őt, szerettem emberek, / De nem láttam soha

Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, rá hivatkozom, mert / onnan vándoroltam egykor erre / Tekintsed őt, türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, / De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik