oh

megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami megelőzi? / Elkésett lánykát, oh a szegényt, vad sikátorokon katonát, / Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg

emberszív / kivet... / Taníts meg rá, hogy újra áldjalak / S feledjem el, hogy nem találtalak... / Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet

De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És

hová tünt, nem tudom, de érzem, él, / Az esengés Uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél: / Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem... /... Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed

panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a

S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti

se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja méhében tanul félelmet és futást / S a sorsát vert

Mintha várnád őket: e föld szűzeit, / Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind / És sírjanak! / Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek / Hajzatuk csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni

királya, mondanám... / S az özvegyasszony dolga jó legyen, / S anyámra gondolnék a sírba' lenn. / Oh elhamvadni volna jó, / Buzgón álomba kezdeni... / E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott

a szélbe, nők / Nem kellenek már néktek s földi fények, / Úgy száguldoztok, mint a vőlegények. / Oh elhamvadni volna jó / És feltámadni megint részegen... / Részeg király volnék egy nagy hegyen. / E

Ám máris ott űlnek a keselyük... oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, / mint ti... / S félálomba' tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a

a remeték s a puszták vadjai... / És este vége volt. / Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint

Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús

Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok

még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme

kórság, a foghíjjasság öveibe / S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. / Nem baj, nem sirok. Oh fussatok hát vad lovak / S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon, / Se lássak, se

Reménytelenül / / Oh gondolataim, gazverte kert, / Hol minden nemes hajtást megtört, földre vert / A vad vihar és oly

nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek, titkosan s nekem? / Oh Gyula szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket, / Kösd össze betegen sovárgó szíveinket

meg, tudom, mert aggá tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom

a szegényt, vad sikátorokon katonát, / Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár

őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen

Motetta / / Oh hol találok majd nyugalmat? / Senkise tudja, / Mit hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit

És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit

 Oh holdözön! / / A hídon batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át

kevélyen. / Elomlanék, mint senki más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod

Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová? / Hová visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz

sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan / S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok

döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor / Leborúltam a sötétben elétek! / Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor / Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát

A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s

És abban is: magános, bús kiáltozásaim... / Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, / Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát nékem is, egy

akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad életem! / Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, / Mint a téli fák, / S a sárkány torkában majd mégis eltünök

Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

alatt és vissza többé nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh/ jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit

Álom az ifjúságról / / Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna

nem bánod! Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több

A magyarokhoz / / Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy

Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S a hold alól a szél / Máris ringatná habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de

S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan / S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, / oly szelíd... / A város elmaradt már

összegyűlvén / elmulasztott életéről / Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, egykorig... / Oh kellenek e még neked? Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az

Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez / / Vaj' mit akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az

itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, / Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, / De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen

 Oh latin szerelem! / / Borág s borostyán közt, hol ama fürtös fejű / Arcán kis ágyának s álmának minden

Végrendelet feleségemnek / / Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, / Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája. / Kihúllt

az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel / Az elmulás

Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét

látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket... / Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi

honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán / mindíg hallatik? / S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan / És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért leselkedünk

Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt

Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh

fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh nagy világ! / Én bezzeg rosszul jártam itt

de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem

A bátorságát mind mellén viszi / S az árokparton ördög ráncigál zsidót / S egy sékelt ad neki. / Oh nagypénteki részegek, dicsők, / Hogy belefeküsztök a szélbe, nők / Nem kellenek már néktek s földi

És anyád árnyékán / tűnődöl, mint az eszelős, / Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! / Oh ne kérdezzetek, / Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?... / Jobb nem beszélni, erről is

És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, / Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim

Ah komoly a törvény! mondogatták ők is, ámde nem hitték. / Hogy mit gondoltak? / Nem tudom, oh nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly / parancs, / Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját

őseim / És szellős lesz a lelkem, mint a virradat / S pihétlen tiszta és magasztos lesz az életem! / Oh nem úgy testvérek, az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni / S két kezed tördelni vagy az ég

álmomban meggyógyulhatok... / De nem lehet, aludni nem tudok. / S a lelkem gőgjén nem változtatok. / Oh némely ember alszik zsákokon, / Befal, ledől s horkolván sose lát / Bozontos mellű éjszakát. / Mint

nehéz hajnalon alvó vizek, / Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. / Én futni nem fogok

a veszett kutya lehet az én rokonom / S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy barátom... / S mi sistereg és csikorog, / Mi hempereg és úgy forog, / A keserű

 Oh nincs vigasz!... / / Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán... / Álmában éjjel így zúdúl fel a tó

várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam / a szeme fényiből. / A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, / átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink... / Épp aznap

emlékének! / / 1 / / Változtatnod nem lehet. E világ dolgai / Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, / Mely

Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik

S mi nem / embernek való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S

egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat! / S négy sarkán négy

S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy

ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: / nem úgy igaz e, hogy a szívnek

fejét / És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold eközben ment az útjain tovább / Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, / Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág / Mezőkön fenn

Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli... / Oh tépd ki hát a szívemet és add neki

ami nincs? / Mosolyogsz... s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd / S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi / maradandó! / Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a

jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám

a / jószándék / S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt / homlokodon. / Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet e segíteni az emberi lényen? / Hiába idézlek, / Tavasszal még mélyebb

vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz