ott

tánc foroghat ott / A gyepűs téreken / S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon, / Mert ott a béresnek is sarkantyúja van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak fel az

S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, / Akár az óriás macskák. Hej, micsoda tánc foroghat ott/ A gyepűs téreken / S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon, / Mert ott a béresnek is

hogy röhög, / Az udvarlója nem tetszik neki. / Bandzsít, kancsal, kopasz görög. / S egy katona megy ott, a lábait veti, / A bátorságát mind mellén viszi / S az árokparton ördög ráncigál zsidót / S egy

oly korán... / De jól tenyész a bűvös, zöld bürök, / Ásitó zsállya s mint a kis bünök, / Úgy pislog ott a mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán

így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű

világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem

sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól

a mord hajós, / Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén / S szellemszemekkel látja társát ott alant, / Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét / S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez

kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de ott, az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik

szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy

oly nehéz, / Oly gyorsan zátonyra fut az ész / S a szív az égre ellankadva néz... / Nézz feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs

többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is

cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat

három, de négy király, / Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján

felelne a tenger... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván

hab fut el, amelynek nyoma / vész / A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés

Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de ott, az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi

A Mississippi / / Hány hét a világ? Vagy siketnéma lettél? / Ott dörög melletted három mértföldnyire, / Fekete hullámai megtörvén a Rocky Mountains / Legyező formájú

hogy majd / megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem

hogy / szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd

Oh elhamvadni volna jó, / Buzgón álomba kezdeni... / E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert

elhajított, / Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a Magyarázat

fejed, mint a részegek... a halál / részegségét nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... / a semmittevő

nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, / nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál

titkok ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a Magyarázat

Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben

Nem ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje? / Sugárzik ott fenn s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te

csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt

lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok

sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér... / S e messzi világnak oly sok szokása más, a nép ott halkszavú / és búskomoly, / Ez volt hazánk. / De mért is szólni minderről, hisz vége van. / Bizony

netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod

a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket / Tárják feléd? Egy egész

Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl

sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek annyi más kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a

ég is meghasad vigasztalásomúl, / Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... / A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld

Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon

sose lát / Bozontos mellű éjszakát. / Mint tófenéken furcsa limlomok / S a furcsa népség, mely ott imbolyog: / Olyan vagyunk. A nyelve hogy pörög / Egynémely utcalánynak s hogy röhög, / Az udvarlója

Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a Magyarázat

a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről

A tajtékos négy állatot mindegyre verte / S a vad folyó felé terelte énekelve... / Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, / Hódprémes agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a

s hegyek felett és nem is látható... / Most hajts fejet! S te második Éliás, / Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik

lenn a vad folyót... / S e naptól csendesebbek lettünk. Úgy lehet: / Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt

célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit

az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely

az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó

Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos

ennél, esküszöm. / Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, / De táncolhattam itt és ott... megértitek? Szeszélyes voltam, / illanó / S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el

S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha

Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott/ mi volt. / Magának hamisságból épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is

S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod

csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült

hordókat lapít agyon. / S az öle négyölnyi mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán

kulcsaidra... de a levesszürcsölésről is / biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e

tar fák koronáin sorra / megűlnek... / S hogy mit várnak? én tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig

az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. / S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond / Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, / Gurúlva nevet és még

a fájdalomé, hogy elindúlsz / S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem / jó neked ott. / S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, / Máris felmérné, ami neki voltál

is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. / Igy lesz e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz

az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat

A szél lengeti széleid, / Nehéz sötét. S hol felhőid osonnak el, / Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd... / Súlyos teher e földi lét nekem. / Úgy mondják, mély álmomban meggyógyulhatok

épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se, nem a gyermekben / ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama

abban minden lobogásban volna, hatvan fáklya tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! / S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel / magad

partjait szegélyezik s hol sötétebb egen / Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj... / Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér... / S e messzi világnak oly sok szokása más, a nép

S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús életemet

dereng a dombok alatt, Istenem, sötét / az éjközép! / Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt ott tengve lengve / Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de jaj

Repülj! / / Igyekezz, ó igyekezz lélek / E föld körén repülni túl! / Nézz feljebb: ott tisztább az ének... / Lásd: hol csattogó harc hangja dúl: / E föld világon nem szivesen élek. / Itt

karikáz, / Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember

tüntél vón' akkor magad előtt is, mint az oroszlán... / Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón' / összeszoritott ajkaidon / S képzelmed előtt sok ezer munkásod lágy alázata, egyszobás

hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris ott űlnek a keselyük... oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek

fizet: / Éleszd a lángjaik / Pirosló szárnyait / S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen... / S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen / A végső pirkadat köszönt reád / S a végtelenbe virrad éjszakád

mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni

várfal alatt korcsmából jöttem épp', / S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, / S meghaltam ott, világos szürke fellegek alatt, / S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék: / S a téli

azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én / S hiába