| [Füst Milán - A jelenés] |
S e csontok is oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
engemet és szidtak is: / Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, / A másik egy kerek toronyból sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható |