senki

ha volnék, bóbitás, / Megállnék most a lusta fényen / S ringatnám magam kevélyen. / Elomlanék, mint senki más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér

tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én

most minden fényét világoskék páncélú felhő / lovasokra szórván: / Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s kihalt utcákon / rohan a lator... / S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra

eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz... s hogy

Habok a köd alatt / / A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak

Habok a köd alatt / / A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd

se tud s kihalt utcákon / rohan a lator... / S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki se / válaszol, / Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról / álmában beszél... / És nincs

minden lobogásban volna, hatvan fáklya tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! / S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel / magad is

az őzlábút s utána ledőlni, / susogni, nem is neki, de a holdnak... / Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen / s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak

mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem

talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a

Továbbá: mivel / mulattassalak? / Gazdák mi nem voltunk sosem. / S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd! / De mint az átkozottak jártunk keltünk, elmerűlve, sóhajtozva