| [Füst Milán - Öregség] |
ötéves kos is felemelte rá a fejét. Ámde az Istenség / Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. / Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa / dobot / S erre felelne a hegyomlás s e |
| [Füst Milán - Barátaimhoz] |
bennem a néma fájdalom... / De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, / titokba' sírt, / Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen |
| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak / csúnya kutyafejeikkel: ) / Ámde a halott is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik |