sok

szüntelen álljam az őrt, / Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét

szüntelen álljam az őrt / Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is... / S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, / Megúntam, mondom, igen e

az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt

kiáltással a magasba, / A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt... / S a sok, sok ember, ( aki nem láthatja másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva

Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?... / Jobb nem beszélni, erről is hallgatni kell... /... Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg

visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh

Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón' / összeszoritott ajkaidon / S képzelmed előtt sok ezer munkásod lágy alázata, egyszobás, / tiszta lakások, / Vasárnapi orgonaszó a tiszta téren, de

vert pipája / S ő alszik önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é

És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik / S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt / láttam én! / Lovast a hídra léptetni... Megállt szemközt a napkoronggal. / Állt s fütyölt

a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. / S ott rí

s előző sikerén böffenve mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek

gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám / Lehajolva

Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre

Óda egy elképzelt művészhez / / Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, / Menénusz! / Kis sárga lován ment

Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen

leszel / magad is / És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. / Igen, szerettem egykor sok mindent: hajósok énekét, / Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... / Mi mindent szerettem, már

Tűzszinű virágot tűznek estelente. Mérges kútból / El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! / Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a

Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, / A másik egy kerek toronyból sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel

s nagy kiáltással a magasba, / A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt... / S a sok, sok ember, ( aki nem láthatja másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva

csodás e táj... / Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér... / S e messzi világnak oly sok szokása más, a nép ott halkszavú / és búskomoly, / Ez volt hazánk. / De mért is szólni minderről

Megúntam, mondom, igen e keserűt / A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami megelőzi? / Elkésett lánykát, oh a szegényt, vad sikátorokon katonát

a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg

Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén / elmulasztott

hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, / Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam

De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt / Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is... / S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam

az őszi / Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, / S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt / Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas... / S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény

régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: / Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz / S ha fáradt, lepihen és