szél

száraz kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, / Veri a szél, a forgó szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó / szélvihar / Lökéseiben csapdos, szárazon

és végtelen tengeren, / Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, / ( Átjárja a lelket s lebegteti szél: / Bástyákon is szabad lobogót ami lenget, ) / S didergő szívet ahol napsütés melenget, / S a

a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák / Füttyent a szél, biccent az ág / S örökre búcsút int az égnek kósza népe, / Körűlrepdesvén sáppadt homlokát

vissza szórt... / S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos

Tavaszi dal, vándordal / / Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, / Ki görbe utcában, kicsi boltja elé / Kiűlt, kirakta műhelyét is és

elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám / Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték az

alkonyi órán / Lámpafénnyel a sötétet melegíti. / Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos / Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!... / Hej, elfeledem én is búskomorságomat... / Föltettem életem egy

az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, ősz haját / verte a szél is / S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. / S mégis szava dörgött

Részeg éjszaka / / A szél lengeti széleid, / Nehéz sötét. S hol felhőid osonnak el, / Egy kis csillag dereng ott s oly

Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S a hold alól a szél/ Máris ringatná habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem

kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong / S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és

fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. / ó mily boldogság is esős időkbe' aludni! / Zúghat a szél most távol temetőknek / Nedves sirjai közt és távoli erdők / Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik

Mert néma lettem, mint a föld, / S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő / S csontjaim porát a szél összekavarja

A pásztor / / Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl, / Lejti táncát a szél s közben búskomor... / Felhők szállnak el felette zordúl / S már az alkony éjszakába fordúl. / S a

elfeledem én is búskomorságomat... / Föltettem életem egy lenge levélre / És én is elmegyek, hová a szél sodor

aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük megvakítaná

vón kivetnem négy sarkából mind e nagy / világot, úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény

kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, / Veri a szél, a forgó szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó / szélvihar / Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver

és egyre jobban / Hogy erről álmodik, a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... / S ha ő volna az örök éjszaka: / Az emberszívekben tanyázna