| [Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart / S bizony nem volt tanyánk... s holott kopogtunk, szinte/ felindúlt a küszöb ellenünk... / Felbokrosodtak még a falak is... az emberszív gyakran kemény, ha |
| [Füst Milán - Álom az ifjúságról] |
is megédesűl / Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti / Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng |
| [Füst Milán - Egy magános lovas] |
kavarogva / Füstöt vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol... / Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? / S hogy más vidékre némán mért is |
| [Füst Milán - Levél a rémületről] |
Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, / Madrid felé. / Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is. / A nép bezárta ajtaját előttünk, vad kutyáimat / Szidták a faluvégeken |