[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája |
[Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, / Csendet akar most már az öreg óra. / Únja ő már figyelni az időket |