| [Füst Milán - Halottak éneke] |
E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II |
| [Füst Milán - A holdhoz] |
születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből/ szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka / Ezért oly |