| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
a tóba a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, / Dühvel ordítva rázza ökleit |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én / S hiába vágtatott utánunk annyi nép, / A messzi kastélyokban ébredő cseléd: / Megréműlt kukták |