| [Füst Milán - Halottak éneke] |
meg ártatlanúl / Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. / És bámúlt nagy szelíden akarattalan / Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem |
| [Füst Milán - Objektív kórus] |
a mélybe köd görgeteg gomolyog, / Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan / A sivár és szomorú égre meredve megáll, / Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz / És elfödött |
| [Füst Milán - Egy magános lovas] |
mint a csontvázé, / mely enni kezd, / Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. / És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: / Hogy réges rég, az évezredek mélyén volt e gyermeked |
| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok |