talán

kelni, messzi menni... / Idegenbe' megpihenni... / Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák / Füttyent a szél, biccent az ág / S örökre

ott a mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel

is, hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te is valamerre

öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó jaj, kiáltanám egy / ablakból talán/ De gúnytól félek s elbuvok magamba. / Négy izzó fal mered reám csupán, / Az Úristennek vörhenyes

a mély borúlatú: / Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis / Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a

És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába

voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki

katonát, / Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan

én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért fiam s hogyan? " / S e

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, / Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben / Egy tréfakedvelő lotyónak, / S

S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? / És látom, földre ejted fátyladat / S szemed sötét, talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy

rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az

tartják így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e

megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok

érte, koldusa e földnek, úgyis tudjuk, / nincs neked... / S hogy hajad koronája lángban áll talán, úgy képzelem, hisz / évezredek óta hordod ugyanazt: / Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik