te

S ízes ételt készít vala nekik ", ej ugyan, mit is magyarázgatom / annyit? / Hisz megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, ismerem / a fajtád. ) / De lásd én máskép vagyok ezzel, én, mint

Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! / Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két

ott fenn s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen

szidnak e, szeretnek e, / nem bánod! / És látják e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: / Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz / S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas

lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen

Sugárzik ott fenn s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é

éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek

s remek / Hajzatuk csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni hagytak s íly sokáig társtalan... / S te hallgatóztál akkor, láttalak / S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag / S úgy mosolyogtál, mint

végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, / S nincs gyermeki báj, amely kicsalna

elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te is valamerre

az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg

Lélek elaludjon! / Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is, hegyekről rohanó! / S te nagy

egy / nagy leves, / Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet / körül / S te lassan ingatod a fejed erre s titkaidat magad elhallgattatod: / Hogy nincsen hajnalod, mely néked

Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták. / Volna kedvem lenni erősnek, mint te! Lásd az anyám, / Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a tiéd! / Az anyák

Menekűlsz baráti körbe, / Elbujsz dús asszonyi ölbe, / Búvol a síri gödörbe... / Kígyó vagy te, majd madár... / Bizony, lemégy a síri földbe / S még alább, a sír alá is / Mindhiába szállanál

a légen át, / Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható... / Most hajts fejet! S te második Éliás, / Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta

megtörvén a Rocky Mountains / Legyező formájú záró szirtjein. Zúgnak a ligetek, / Amerre halad, ám te meg se billensz vén csont, még / a fülcimpád se mozgatod, / Dohányzol Isten igazába' s mégcsak

kiktől felserkent nemcsak a / szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős

bolond / Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, / Gurúlva nevet és még egyszer fellobog élete. / S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. / Egy titokzatos élet / Ölel át s szivedbe

alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted / S úgy űlsz előtte, mint a hegy. / Vérző fogakkal

S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is, hegyekről rohanó! / S te nagy magánosság is, a szívemig ható

dőlsz! / Megint virúl minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én

innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz... / A láncokat megoldod. S kutyáid szerte vadásznak. / S

Megint virúl minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó

Partok mentén / Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rád köszönt az alkonyat / s az árny elédbe lép, / Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. / Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled

Mazsolás szemeidre, kulcsaidra... de a levesszürcsölésről is / biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már

a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te/ öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad, / Innen

sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! / Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! / S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd / És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot

És ereidnek kék futása tested habfehér terén / S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága

Bárhogy futottam is, még soká üldözött, / S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod! " / Ez volt

meghalt, gondold meg, jól aluszik. / S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd

habfehér terén / S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de

az örök örvény / S mit Isten tengerébe elhajított, / Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a

hogy elmerűlsz / S ím' itt vagy újra s szertezilálod álmaim... " / " " Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból vert / szégyen koronám, / Elvetem palástomat is, mit varrt valamely

táncol az ablak előtt / Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a

tolvajok s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad

reá, hogy megdermedjen / benne a lélek... / Parancsold meg néki a csendet.. / Hisz égi országutadon te vagy az úr / S néked népes az éjszaka. / Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem

Elomlanék, mint senki más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje

hiába szidalmaz: / Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! / Hatalmas nemtő! / Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor / Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka