tél

kelni, messzi menni... / / Útra kelni, messzi menni... / Idegenbe' megpihenni... / Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák / Füttyent a

még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan szőlőműves is pihenni tér. / Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga

Az igaztevőhöz / / Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba... / Az erdőszélen álltál s jött a tél. / A tájat szemlélted, komor világodat, majd sárga csillagod / Nagy reszketését lested, míg alant a

 Tél/ / Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd / lassu ütembe' fordúl / Az

Az igaztevőhöz / / Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba... / Az erdőszélen álltál s jött a tél. / A tájat szemlélted, komor világodat

tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha

nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes farkasok, / Melyek vad tél időn a havas falvakat környékezik és mindhiába! / Elhalóban van a lelkendezés, nemsokára lehúnyt

tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét

nehéz szaga terjed, / Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza... / S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed, / Vídáman heverész és derüs kedvvel borocskáit issza / S tiszta

boldog / komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi